A csuka (Esox lucius,angol neve: pike, német neve: hecht) a csontos halak (Osteichthyes) osztályába a csukaalakúak (Esociformes) rendjébe és a csukafélék (Esocidae) családjába tartozó faj.. Fajtestvérei közül kétkisnövésû édesvízi, továbbá három tengeri rokona ismeretes. A csuka a harcsát követõen második legnagyobbra növõ ragadozó halunkA csuka egyrészt ügyes, falánk ragadozó, másrészt káros is, hiszen sok halat pusztít. A természetbúvárok azonban tudják, hogy a csuka az édesvízi halállomány egészségőre, ugyanis elsősorban a beteg, sérült halakat kapja el. Így azután, ha a tóban vagy folyóban elég csuka van, akkor nincs túlszaporulat, nem fertőzik az állományt a beteg halak

Általában vízközt járó hal, lesből támad. Ugróképessége és táplálékmegragadó képessége kiváló. A horgon szilajul védekező, kiváló sporthal. Horgászata igen népszerű. Állóvizekben és folyóvizekben egyaránt előfordul, igazán azonban az állóvizekben vagy az egészen csendes áramlatokban érzi jól magát. Alakja annyira jellegzetes, hogy más halfajjal szinte összetéveszthetetlen.

Teste hosszúkás, oldalt kissé lapított. Feje lapos, kacsacsőrre emlékeztető. Szája hatalmasra tátható és tele van tű éles fogakkal. Hatalmasra nyitható széles száján és rendkívül tág toroknyílásán át a testének egyharmadát meghaladó méretű halakat is képes elnyelni. A csuka félelmetes fogazattal felfegyverzett szája külön megér egy „misét". Sajátos fogazata a megragadott zsákmány menekülését szinte teljességgel kizárja. A csukának fent, az áll közötti csonton, lent pedig a hosszú állkapocscsont mentén jellegzetes, hegyes, inkább befelé hajló ritkás állófogazata van. Különösen az alsó állkapocs kapófogai kiemelkedőek. A tátott szájba tekintve kiderül, hogy a felső állkapocs kivételével mindenütt, tehát az ekecsonton és a szájpadláscsonton is láthatók több sorban elhelyezkedő hegyes fogak. Ezek befelé hajlanak. Az is megfigyelhető, hogy a csuka fogai nem azonosak az emlősök fogmederbe beágyazott fogaival, hanem úgynevezett ránőtt fogak. Régebben úgy tudták, hogy a hal életében, növekedésével párhuzamosan kialakult fogazata végleges, azaz nincs fogváltás. Újabban éppen a csukákon végzett vizsgálatokból tudjuk, hogy a ragadozók alsó állkapocsi fogai nem véglegesek, időnként egy-egy fog leválik, s helyébe új nő. A felső és elülső, valamint a szájüregben lévő fogak viszont hátrahajlók, s valószínűleg nem változnak. A csuka kifejezetten jól látó hal, de csak rövid távon, legfeljebb 10-12 méter távolságra. Sötétben nem lát, ezért kifejezetten nappali ragadozó. Színérzékelő képessége bizonyított, sőt egyes színekre kifejezetten élénken reagál, mint például a pirosra, narancssárgára, vagy az aranyosan illetve ezüstösen csillogóra, amit kellő-képen figyelembe is vesznek a csukázó műcsalik készítői. Szaglóérzéke és ízlelőképessége kimondottan rossz. Hallása is gyenge. Ezekből adódik a kérdés: akkor hát miképpen érzékeli táplálékát, ha zavaros a víz? Zavaros vízben csak az oldalszervének víznyomásváltozást érzékelő képességére támaszkodhat. Egy közelben tovaúszó hal igen kicsi nyomásváltozást okoz ugyan, de ez elegendő ahhoz, hogy a csuka a zavaros vízben nemcsak a közeledő test irányáról, hanem annak nagyságáról is tájékoztatást kapjon, ami segíti az idegrendszer annak eldöntésében, hogy vajon zsákmánynak megfelelő méretű kishal vágy netán vetélytársként is veszélyes nagytestű ellenség közeledik. A megvakított csuka is biztonsággal találja meg és veszi birtokba zsákmányát. Egyébként a csuka nagyfokú rezonanciaérzékenységén alapszik az, hogy a pergető módszerekkel rendkívül eredményesen horgászható.

Törzsét egészen apró, úgynevezett bőrbenőtt pikkelyek borítják. Teste nagyon nyálkás, puszta kézzel megragadva feltűnően sikamlósnak érezzük. Úszói lekerekítettek és lágysugarúak. Elülső úszói nem túlzottan erőteljesek, annál inkább a három hátsó páratlan úszója, különösen pedig a mélyen hasított, lapátnyi farokúszója. Úszóinak ilyen elrendeződése teszi lehetővé erőteljes ugróképességét, mellyel zsákmányára veti magát.. A vizek eltérő jellege, valamint a táplálék bősége jelentősen hat a test arányaira  Színe a környezethez alkalmazkodik. Alapszíne a zöld, ami a hátán a legsötétebb, oldalán zöldes-aranysárgás és márványozott. Hasa fehéres, úszói is tarkák.

A csuka egyike a legkorábban ivó halainknak. A tél vége felé nagy bandákban keresi fel a legkorábban felmelegedő sekély, partszéli vizeket, öntésterületeket, ahol - ha a víz 6-20 °C-ra felmelegedett - a rövid szárú növényzetre ívik. Rendkívül gyorsan növekvő halfaj, s e téren hazai ragadozóink közül csak a harcsa előzi meg. Nemcsak gyorsan nő, de jelentős testtömeget és életkort is érhet. Háromnyaras korában 30-50 cm-es hosszúságúra és 50-100 dekásra nőhet. Kivételesen bő táplálkozási lehetőség mellett azonban, már a második évében is elérheti az 1 kg-os testtömeget.

Mekkorára nő, meddig él? Izgalmas kérdések. Sok a mendemonda e téren is, de vajon mi az igazság. Maximális nagyságára nézve nincsenek ugyan teljesen megbízható adatok, de fogtak már horoggal 30 kg-ot meghaladó példányokat, hálóval pedig egy 50 kg körüli példány zsákmányelejtéséről is szó esik Fred Bullford angol szakírónak 1912-ben megjelent könyvében. Egy természettudós - K. Gesner --1563-bar a „Historia Animalum" című munkájában, ma már hihetetlennek tűnő adatot közöl. Eszerint egy németországi halastóban, 5, 7 méter hosszú, 140 kg-os csukát fogtak ki. A bőrében talált jelzés szerint ez a csuka 267 éves lehetett! A lengyelországi Mazuri-tavakból kikerült óriási csuka adatai már hitelesek: ez 180 cm hosszú, és 40 kg tömegű volt, feje 30 cm széles, fogai a cápáéval vetekedtek, 30 éves lehetett. Walter von San-den-Guja író és természetmegfigyelő jegyzi fel, hogy egy halász dobóhálóval megfogott egy ugyancsak mazuri illetőségű, 41,5kg-os csukát, amelyik derékban elkapott és szájzárral fogott egy 21,5 kg-os példányt. A csuka kannibalizmusa egyébként közismert, de hogy ekkorára rátámadjon . . .!?

Ami a csuka horgászati szempontból figyelemre méltó táplálkozási szokásait illeti, arról a következők mondhatók el. Attól kezdve, hogy párhetes korában a kis csuka rááll a ragadozó életmódra, szinte kizárólag csak hallal táplálkozik. Nem válogatós! „Étlapján" mindenféle nála kisebb termetű hal szerepel. A kilón felüli csuka már szívesebben vág rá a tekintélyesebb falatra, mint a nyavalyás kis snecire. A többkilós krokodilpofájú viszont már mindenre rátámad, ami csak mozogni merészel környezetében: halra, békára, vízimadárra egyaránt. Saját fajtájának nála kisebb egyedeit sem kíméli. A csuka erős hatóanyagokat tartalmazó gyomornedve következtében igen gyorsan emészt. Ezért olyan falánk! Persze azért a csukánál is fel lehet fedezni némi „ízlésbeli árnyaltságot". A halak közül leginkább a bodorkát, vörösszárnyú keszeget, compót, kárászt és a kisebb pontyokat kedveli, tehát egyrészt a sárgásabb színtónusúakat, másrészt a lustább mozgásúakat. A betegesen vergődő, forgolódó halakra előszeretettel ront rá. Ugyanakkor a mozdulatlan dögöt, haldarabot nem veszi fel. A horgászok körében ismert, hogy tartózkodási helyek tekintetében a csuka talán a leginkább „mindenütt-lakó" nemes halaink közül. Hazánk valamennyi tóvizében, folyójában, azok mellékágaiban és holtágaiban, valamint a csatornákban őshonos, illetve telepítéssel meghonosodott. Élőhelyét illetően rendkívül igénytelen, s így a vizek szennyezettségéhez is jól hozzáidomul. A hideg vizű, tiszta hegyi tavaktól a faluvégi kubikgödrökig, kacsaúsztatókig, mindenütt megél, táplálkozik és szaporodik. Ebbõl úgy tûnik, hogy nagy a biológiai vitalitása. Mindenképpen nagyobb, mint a kényes süllõé. Mégis, ha egy eredetileg csukás tóba süllõt is telepítenek, egyre inkább ritkulni fog a csukaállomány. A csuka oxigénigényessége is csekély. Általában vízközt tartózkodó halfaj, de ha az alkalmas leshelyek úgy kívánják, a fenék közelben bújik meg, avagy a vízfelszínen elterülő terebélyes töklevelek árnyékában ólálkodik. Nagy tűrőképessége és alkalmazkodó képessége mellett, ha teheti, inkább az álló vagy a csendesen áramló vízterületeket választja élőhelyéül, éppen fordítva, mint a süllő. õ Különösen kedveli a tavak, viztározók és holtágak ama sekély szakaszait, szélvizeit, ahol a dús vízinövényzet közt megbújva lesheti táplálékát. Ahol a vizet sûrû nádas vagy hínármező szegélyezi, a csukát a ritkás nádszélen, a hinaras szélen vagy a csatornaszerű átváltókban sejthetjük, tehát ahol á kishalak vonulása is feltételezhető. A tökleveles vízszakasz szinte mágnesként vonzza a csukát! Faágak és roncsok közé, valamint kövezések árnyékába is beáll, s jobb híján, például egy még növénytelen bányagödörben, a mederegyenetlenségek nyújthatnak számára leshelyet. Folyóvizeken ha teheti, az élénkebb vízfolyásokból szívesebben átvált egy-egy öbölbe, mellékágba, vagy beáll a tuskós limányokba, csendes áramlatú tangókba. Ha a folyó kőgátakkal szabályozott, a mögöttes területek legcsendesebb tangóit keresi fel. A csuka általában nem kedveli a kifejezetten mély vizeket, mégis néha tekintélyen mélységekből, méteres medertörések aljáról kerülnek horgunkra.


Jóval kisebb az eltérőség a csuka állóvízi, illetve folyóvízi habitusa között, ellentétben a süllővel. Aztán a sülő merőben eltérő nappali és éjszakai viselkedésevel, valamint külön éjszakai táplálkozási „menetrendjével" szemben a csuka csak nappali ragadozó, az éjszakát pihenéssel tölti. Nem is különíteném el viselkedését a különféle víztípusok szerint, sokkal inkább az évszakok, a napszakok, az időjárási és a vízjárási változások hatásai alapján. Ezekkel a tényezőkkel a csukahorgásznak feltétlenül számolnia kell. Tavasszal, április 1-tõl, a legtöbb vízen véget ér a csuka tilalmi ideje. Fajfenntartó kötelezettségeinek eleget téve, mohón igyekszik csillapítani éhségét, a téli dermedtségükből még alig-alig éledező keszegfélékből. Amíg azonban a növényzet is magához nem tér, a csuka ilyenkor kóborolni kényszerül, akár csak télen, hiszen alig akad számára valami alkalmas leshely. Kora nyárra, a teljes pompájában kisarjadt növényi vegetációban végre beállhat leshelyére, és a természet nagy terített asztala is kegyes lesz hozzá. Ilyenkor már ritkán árulkodik magáról. Nehezebb is horogra csalni. Az ősz beálltával mintha érezné, hogy közeleg a hosszú böjt időszaka. Ezért mindent elkap, ami körülötte él és mozog. Majd késő ősszel, amikor lerohad körülötte az áldott jó búvóhely, korgógyomorral vág neki újra a vízi világnak, préda után kutatva. Az ősz (szeptembertől november végéig) horgászatának a lefőbb időszaka. Tél elején a vermelőhelyekre vonul, a kishalrajokat követve, hiszen azokból ilyenkor is táplálkozhat.


A csuka kifejezetten nappali ragadozó. Az éjszakát szokott helyén megbújva tölti. Alvásának módjáról még nincsenek pontos ismereteink, annyi bizonyos csak, hogy nem csoportosan, hanem magányosan pihen. Aktív és pihenőóráinak váltakozását a fényviszonyokon kívül, valószínűleg a vízhőmérséklet is befolyásolja. A reggel melegedni kezdő víz fokozza az izomműködést, s ehhez társul az éhségérzet erősödése is, amelyek azután együttesen ösztönzik a halat az éber figyelésre és a ragadozó viselkedésre.
Fentiekből következik, hogy csukázásra a hajnali-reggeli, majd a nap második felében, a késő délutáni órák a legalkalmasabbak. Délidő körül csak átlagos eredményeket érhetünk el, hacsak nincs valami egyéb kedvező körülményváltozás az időjárásban, esetleg a vízjárásban is. A csuka napszakbeli menetrendje tehát jóval szürkébb mint a süllőé. A felhősödés vagy a köd leereszkedése viszont ugyanúgy fokozza kapókedvét, mint „rablótársáét". A vizet fodrozó szélben, csendes esőben ugyancsak aktív. Az erős szelet és a záporesőt azonban takarásban megbújva vészeli át. A letisztuló, csendesen apadó folyó kedvező körülményeket biztosít a csuka számára, s a reá horgászónak is eredményességgel kecsegtető. A zavaros, áradó vízben nehezen becserkészhető. Mint a legtöbb hal, a pezsdülésre a csuka is fokozott étvággyal reagál. Kapókedvét az egyre erősödő áradásban és a fátyolosodó vízben is megtartja. A szennyes áradásban azonban eltűnik. Feltehetően meghúzza magát a csendesebb szélvizekben.A csuka rablása jellegzetesen erőteljes és hangos. Tavasszal, amikor a tiszta, csendes szélvízben a bandázó ivadékhalak közé vágva megmutatja szépen aranyozott, csillogó testét, olyan, mintha a vízben „villámlana". Kiflialakban megvillan a teste, majd egy nagy burványban eltűnik. Nyáron, kora ősszel a kishalrajok szétrebbenése sejteti csak rablását, amelyhez sekélyebb vízben egy jókora burványlás is járul. Ez biztos jele annak, hogy odalent csuka garázdálkodott.

Tisztelt Horgásztársak!

Ezalatt a menüpont alatt sok hasznos dolgot találhattok, akárcsak egy horgászládában, halfajokról, horgászmódszerekről,csalikról, és minden másról ami hozzájárulhat ahhoz hogy a szabadban eltöltött órák ne csak kellemesek, hanem eredményesek is legyenek.

Jó olvasgatást.